browser icon
You are using an insecure version of your web browser. Please update your browser!
Using an outdated browser makes your computer unsafe. For a safer, faster, more enjoyable user experience, please update your browser today or try a newer browser.

A díszmadártartás ökológiai hatásai

A madártartók nagy része védi a madarakat. Az általam ismert emberek etetik télen, és odúkkal segítik a vadmadarak szaporodását. A hobby madártartók nagy része, ha van rá lehetősége, ültet a kertjébe fürtös kölest (Setaria italica convar.) vagy ismertebb nevén csumízt. Ez a kölesek családjába tartozó növény, termését 10-30 cm-es bugákban hozza. A trópusi madarak nagy része előszeretettel fogyasztja féléretten, éretten. Vannak fajok, amelyek a fiókáikat szinte csak ilyen félérett magvakkal neveli. A ház körül élő vadmadarak –általában a házi verebek (Passer domesticus)- segítenek leszüretelni a bugákat.
Saját megfigyeléseink közé tartozik, hogy a környékben élő verébcsaládok azokban az években, amikor ültettünk fürtöskölest, több fiókát neveltek (2×3), mint azokban az években, amikor elmaradt az ültetés (1×4). A kirepült fiatal madarak is szívesen fogyasztották az érő kalászból kifejtett szemeket. Eleinte bőszen riasztottam az ingyen kosztosokat, később beletörődtem, mondván ez is természetvédelmi munka. A következő évben több csumízt ültettem.

Sokszor gyanúsítják meg a madarászokat faunaszennyezéssel. A tenyészetekből, a legnagyobb elővigyázatosság ellenére is megszökik egy-egy madár (tőlem a 16 év alatt 3 zebrapinty szökött meg). Ezek a madarak a természetben már életképtelenek. A generációk óta zárt térben tenyésztett madarak már nem tudják az élelmüket megkeresni a természetben. Általában keresik a saját fajuk társaságát, így többször fogtam már a saját kertemben zebrapintyet, és egyszer kanárit is. Az én hangoskodó madaraimhoz érkeztek, és több esetben hagyták magukat puszta kézzel megfogni. A kiszökött madarakból sokszor hiányzik a ragadozóktól való félelem is. A szökevény hullámos papagájok gyakran csatlakoznak verebekhez, sokszor még csiripelni is megtanulnak. Az ilyen esetekben szerzett szabadság igen rövid életű, a ragadozó madarak gyorsan kiszűrik a barna verébcsapatból a színes repülni nem olyan jól tudó madarat. Az egzotikus pintyeket a hideg téli idő, és a ragadozók általában kiszelektálják.
Találhatunk olyan példát is, amikor egy madárfajból kiszökik több egyed, és természetes ellenségek nélkül az időjáráshoz alkalmazkodva, szaporodni kezd. Ilyen példa a Kis Sándor papagáj, (Psittacula krameri) amely már több helyen megvetette a lábát a földön, ahol nem őshonos elsőként az USA-ban jelent meg, de már élnek visszavadult populációi Angliában, Franciaországban, Németországban is. Az életfeltételek megfelelőek voltak, a téli hideg sem zavarta őket, természetes ellenségük sem volt az emberen kívül, így hát boldogan éltek, illetve élnek még a mai napig is. A Wiesbadenben élő kolónia, már-már világhírű. Néhány kutató vizsgálja, hogy mennyivel élnek másabb életet ezek a madarak, mint az őshazában élő fajtársaik.
Teljesen más szituáció, ha egy a hazai faunához tartozó madár, mondjuk egy lutínó zöldike szökik ki. Ilyenkor éri a madarászokat a támadás miszerint szennyezik a faunát. Az a madár, amely a röpde biztonságából kikerül, nagyon kevés eséllyel indul, a szabadnak született fajtársaival szemben. Az első hátrány a táplálékszerzésnél mutatkozik. Tudják ugyan ösztönösen, a madarak hogyan kell a magokat feltörni, vagy kibogozni a bugából, de vajon megtalálják-e azokat. A másik a már említett ragadozóktól való félelem hiánya. Az ilyen madarak sokkal érzékenyebben reagálnak a környezet hirtelen változásaira, mint vadon élő fajtársaik. Az eredetitől eltérő színezetű madarak általában sokkal érzékenyebbek a betegségek iránt is.
De, ha még ezen erőpróbákat túl élte is a madár, és megélte a következő tavaszt, még lehet, hogy a tojóknak nem dominál a sárga színe, és a megszokott olajzöld hímeket választják.

Faunaszennyezésről akkor beszélhetünk, ha az adott terület madár állományának fenotípusában legalább öt százalékában megjelenik az új genotípust biztosan hordozó madár. Azt hiszem, hogy az évenként kiszabaduló egy-egy madárka nem okoz semmiféle genetikai, sem ökológiai bonyodalmat.
Az igazsághoz tartozik, hogy a természetben is előfordulnak színváltozatok. Elég figyelemmel kísérni az MME gyűrűzési nyilvántartását, és több ilyen adatot is található itt. Azonban a visszajelzés már minimális, ritkán látni viszont a rendellenes színezetű madarat. Valószínű, hogy a ragadozók előbb kiválasztják egy csapatból az eltérő színezetűt, mint a szokványos madarat.
Vannak olyan érvek, amelyek a befogott vadmadarak tartása ellen szólnak. Az egyik, hogy ezek a madarak számos betegséget, parazitát hordozhatnak, amely megfertőzheti az egész állományt.
A másik érv, hogy az így rabul ejtett madarak rendkívül ritkán szaporodnak, az egyik legjobb dolog a madártartásban, amikor a madár önfeledten énekel, és amikor szaporodik. A vadonfogott madarak egyiket sem teszik igazán úgy, mint a generációk óta fogságban szaporított egyedek.
Addig, amíg kereskedelmi forgalomban vannak egyszerűen tartható díszmadarak, addig biztos, hogy a madarászok nem fognak hálókkal madarat, mert nincs értelme, hiszen a zárt gyűrűs igazoltan tenyésztett, szaporodni képes madárhoz is hozzájuthat. Ezek a madarak szelídebbek és a szaporulat esetleg anyagi bevételt is eredményezhet, amelyet esetleg újabb madarak beszerzésére lehet költeni. Ráadásul a legálisan megszerzett madarakat kiállításra, és börzékre is lehet vinni, ahol minősítik a madarat, és esetleg lehet hozzá vérfrissítést is vásárolni.
A 8/1998 (KTM) Kormányrendelet a következőképpen rendelkezik a védett madarak tartásáról, tenyésztésükhöz szükséges engedélyről.
Csak olyan természetes személy kaphat engedélyt védett állatok tartására, aki: nagykorú és cselekvőképes, büntetlen előéletű, megfelelő felsőfokú végzettséggel rendelkezik (agrár, biológus, ökológus, állatorvos) A rendelet a továbbiakban előírja, hogy a tartáshoz, befogáshoz szükséges engedélyt a területileg illetékes természetvédelmi igazgatóság adhatja ki, speciális esetben a Minisztérium. A rendelet előírja egyes fajok (az óvilági keselyűktől kezdve a lappantyúfélékig) különböző csoportjainak minimális férőhely igényét is. Természetesen igazolnia kell a kérelmezőnek azt is, hogy milyen tudományos vagy egyéb célból kívánja a védett fajt tartani. Egyszóval, nagyon komoly kritériumoknak kell megfelelni ahhoz, hogy valaki zöldikét, tengelicet, vagy más védett énekesmadarat tarthasson, magánszemély hobby célra általában nem szokott engedélyt kapni.

Ezen okokból következik az a tény, hogy a hazai fajok tenyésztése gyerekcipőben jár hazánkban. Természetesen törvényekre, egyes fajok védelmére szükség van, ám a legfontosabb a törvények betarthatósága kell, hogy legyen.
Érdemes azonban elgondolkodni azon, hogy a legnagyobb madártartási kultúrával rendelkező fejlett nyugati országok madárvédelme igen szigorú (Anglia, Németország, Hollandia), ennek ellenére engedéllyel – ellenőrizve szinte minden faj tartható. Ezekben az országokban a szervezetbe összefogott madárbarátokat megtanítják a helyes madártartásra, tenyésztésre, így elérik azt, hogy aki szereti a madarakat az tarthat is, de azokat csakis jól és megfelelően.
A külföldi példák tehát azt mutatják, hogy a madarászok javára tett törvényes engedmények sohasem csorbították a természetvédelem érdekeit.

Görbe Gábor