browser icon
You are using an insecure version of your web browser. Please update your browser!
Using an outdated browser makes your computer unsafe. For a safer, faster, more enjoyable user experience, please update your browser today or try a newer browser.

Előszó

ÉNEKESMADÁR-FIÓKÁK SZAKSZERŰ FELNEVELÉSE

Tanácsok fiókamentéshez az apróbb rovarevőktől kezdve a magevőkön át, egészen a seregélyig.

Ez a történet valamikor 1998 nyarán, 13 éves koromban kezdődött, amikor a tyúk csőréből kimentettem, majd pártfogásba vettem egy fészkét túl korán elhagyó füstifecske fiókát. Az ezt követő években sorra neveltem fel sikerrel verebeket. Volt, hogy úgy találtam, de kaptam is, hiszen a barátok és ismerősök, ismerve a madarak iránti rajongásomat, ha valami “csirinyóféle” került az útjukba, azt többnyire eljuttatták nekem.
2000-ben, Schmidt Egon Éneklő kedvenceink c. könyve hatására teljesen beleszerettem a Szegény ember kutyájába, aki nem más, mint a hazai seregélyünk, és 2001-ben felneveltem életem első seregélyét családom bevonásával, hatalmas izgalmak közepette, pontról pontra betartva a szerző tanácsait. A madár igazi családtaggá vált a későbbiekben. Ezután volt részem bőven verebekben, egy a fészkéből a visszatétel ellenére minduntalan kipotyogó kisfecskében, rozsdafarkúakban, tengelicekben és macskától elvett, halálra rémült feketerigó fiókában. A házunk rossz szélfogójába előszeretettel fészkeltek a házi verebek, mégpedig három család is egymás fölé, nem törődve a körülményekkel. Innen aztán gyakorta hullott tojás, tollas fióka, kopasz fióka. A szerencsésebbeket, amelyek túlélték az esést, mindig kezelésbe vettem.
2002-ben az egyik pár füsti fecske a libaólban a plafonon lecsüngő nylonfóliára építette meg a fészkét. Mikor a hat fióka már anyányi nagyságú lett, a fészek nem bírta tovább és velük együtt lezúgott. Sajnos mire észrevettük, hogy mi történt, a libák már kilapítottak négyet a hatból. A túlélőket bevittem és felneveltem. Ezen a nyáron elhatároztam, hogy megtanulok fecskefészket építeni, hogy ha valamit nevelni kell, és úgy döntök, hogy nem viszem be a lakásba, hanem inkább kinn, friss levegőn istápolnám akkor ezt meg tudjam tenni.
2003. nyár elején, az iskola utolsó napjaiban találtam egy kisfecskét, melyet sikerrel nevelgettem. Ez a kisfecske hamarosan kapott még maga mellé három kistestvért, mert az egyik családnál, akivel barátkozunk, leesett a fecskefészek a fiókákkal, amiket utána elhoztak nekem. A nyári szünetben nyári gyakorlatra kellett járnom. Reggel mikor elmentem otthonról még egy kisfecskét hagytam hátra, de mikor hazaértem este fél kilenc körül, megdöbbenve láttam, hogy szüleim nem egy, hanem négy éhesen tátogó kisfecske szájába pakolják szorgalmasan a lágykeveréket. Szüleim már “ki voltak képezve” madáretetésre, hiszen mikor épp távol jártam, addig valakire rá kellett, hogy bízzam éppen aktuális pártfogoltjaimat. A kisfecskék felcseperedtek, majd “kirepültek”. Nagyon sokáig, három hétig járkáltak vissza etetésre, de a legkisebb még ennél is messzebbre ment: ő több mint négy hétig maradt velünk. Előfordult, hogy este nem jött haza. Gondoltam, most már végleg elbúcsúzott, de másnap reggel, legnagyobb meglepetésemre mikor álmosan kinyitottam a bejárati ajtót, hirtelen “bevágódott” a lakásba. Ezen kívül még neveltem egy család árván maradt seregélyt is.
2004-ben átmenetileg neveltem egy család fecskét a rossz idő miatt, de ezen kívül volt rozsdafarkúm, feketerigóm, verebem és egy aprócska, épp hogy csak tollasodó tengelicem (szegényre majdnem ráléptem, mikor az akácfa alatt járkáltam a kertben).
A hátsó udvarban az egyik nyárfa hegyében már évek óta fészkeltek a kis őrgébicsek. Gyakran megtaláltuk egy-egy fióka maradványait, mert sajnos a macskák vadásztak rájuk kirepüléskor. Egyszer egy vihar után nagyapám behozott egy épp, hogy csak tollasodó kis gébicset, akit a szél kifújt a fészkéből, mert ezek a fák aztán félelmetesen tudtak ám hajladozni egy-egy komolyabb vihar alkalmával!
2005-ben azután fel kellett kötni azt a bizonyos gatyát, ugyanis az eddig csak néhány párt számláló füsti fecske “állományunk” hirtelen 15 költőpárra duzzadt. Ez a tény önmagában csak öröm lehet az ember számára, de ha ehhez egy tartós, esővel egybekötött lehűlés is társul, akkor az örömteli pillanatok rövidesen tragikus véget érnek. Sajnos ez történt ezen a nyáron is. Mivel még új volt számomra ez a szituáció, így sok fióka elhullott a fészkekben, mire rájöttem, hogy menteni kell őket. Még így is vagy 40 db csont sovány, kihűlt fiókát és két fészekalja jéghideg tojást vittem be. A fiókák között volt mindenféle korosztályú, a kopasztól a tokoson át, egészen a tollasodóig. A kisfecskéket fejlettség szerint szétosztottuk ötösével a virágcserepekben kialakított fészkekben, a tojásokat pedig egy gépzsíros dobozból csinált keltetőbe tettük, amelyet nagymamámmal közösen hoztuk össze (annyira jól sikerült, hogy madármentésen kívül többször használtam már liba, kacsa, csirke keltetésére is). Mikor lett egy kis “jóidő-ablak”, akkor az öreg fecskéknek már csak egy kis hányada tért vissza a fészkekhez. Gyorsan visszaadtuk nekik fiókáikat, melyeket úgy etettek tovább, mintha mi sem történt volna. Azokat az apróságokat, akiket nem tudtunk elhelyezni, valamint az életképes tojásokból kelő fiókákat végig nekem kellett nevelni.
Még szerencse, hogy családom itt is segítő kezet nyújtott, mert a madáráradat mellett tanulnom is kellett. A főiskola első, vagyis a legszívatósabb évének második félévi vizsgaidőszakában jártam, és e napjaim akkoriban többnyire úgy teltek, hogy egyik kezemben csipesz, másikban pedig jegyzet volt. Ezen a nyáron sajnos a többi költés is befuccsolt, mert állandóan jöttek az esők a hideggel, úgyhogy sajnos a fiókák java tőlünk, nem pedig a saját anyjától repült ki. Szeptemberben, mikor megkezdtem a második évet a főiskolán, még voltak nevelés alatt álló fecskéim.
A következő években a kertben található 4 odút 12-re növeltem, mellyel ugyanennyi pár seregélyt is “nyertem”. Költésenként mindig akad minimum 2 visszamaradott fióka, ami pusztulásra van ítélve, rajtuk valamilyen módon mindig segítek. Ezen kívül még akadt házi és mezei veréb, rozsdafarkú és egyszer szürke légykapók is, akik az egyik macskánknak köszönhették, hogy később én neveltem őket.
Az ezt követő években pedig rengeteg fecskét és seregélyt, ezen kívül néhányszor tengelicet és széncinegét is gondoztam.

Nagyjából így jutottam el odáig, ahol most tartok. Ezt a leírást elsősorban azért hoztam létre, hogy egy kis segítséget nyújtsak azoknak, akik találnak valamilyen madárfiókát, de nem tudják, mit kezdjenek vele. Hangsúlyozom, nem vagyok állatvédő, sem természetvédő, csupán úgy hozta az élet, hogy sikerült rájönnöm egy-két dologra az énekesmadár-fiókák nevelésével kapcsolatban. Úgy érzem, most már eljött az idő, hogy másokkal is megosszam a tapasztalataimat.

Szerző: ot10191