browser icon
You are using an insecure version of your web browser. Please update your browser!
Using an outdated browser makes your computer unsafe. For a safer, faster, more enjoyable user experience, please update your browser today or try a newer browser.

Irodalmi áttekintés

A legelső írásos emlékek a magyar madarászokról 1730 tájára tehető, amikor is Bél Mátyás egy összefogó munkában megemlíti a magyarok madárfogási technikáit. 1829-ben Pák Dienes már kihalófélben találja a magyar madárfogást. Lakatos Károly 1897-ben már elavult dologként említ meg néhány módszert, viszont egy teljes fejezetet szán a daruvadászatnak, hosszasan ecsetelve annak káros hatását. A régi madarászok munkáját sajnos az irodalmi adatok foghíjassága végett csak pillanatképekben vizsgálhatjuk.
Napjainkra sajnos nagy részük elkallódott. Alfred Brehm is főleg édesapja naplójából idézi a madárfogásról, a madarak tartásáról szóló részeket, sajnos pontos év megjelölése nélkül. Az 1850-es évek tájékán sok védett, a faunánkhoz tartozó madarat már tartottak és eredményesen szaporítottak a német madarászok. Az évezred vége felé már saját egyesületeket alakítottak és több helyen publikálták az eredményeiket (Brehm 1872, Russ 1892, Neuzig 1907)
A témával foglalkozó külföldi irodalmak közül alapvető jelentőségűek az egyes német szerzők munkái: Robiller 1972, Dathe 1986.
A hazai irodalmi munkák száma csekélyebb, számos esetben a külföldi irodalmak átdolgozása történt, ám születtek jelentősebb átfogó munkák hazánkban is: Siroki 1973, Romhányi 1987, Pásztor 1954.
Alderton (1996) szerint már az egyiptomi hieroglifák sokféle madárról, galambról, papagájról, íbiszekről mesélnek, melyeket egzotikus állatseregletek tagjaiként tartottak. Beszélő madarakról már ie. V. században említést tesz Ktésziphonész (Alderton 1996) majd 400 körül Arisztophanész (Romhányi 1995). Robiller Prachtfinken című munkájában arról ír, hogy az egzotikus díszpintyek domesztikációja a Japáni sirálykapinttyel (Lonchurra striata var. domestica) kezdődött, több száz évvel ezelőtt Kínában.
Európában már 1852-ben megalakult az első díszmadártenyésztő egyesület Greitz-Thüringenben, melynek kiállításain nagy számban szerepeltek: tengelicek, csízek, süvöltők. (Pásztor 1954) Hazai énekesmadarak tartásáról így ír Chernel (1899): kedvelt kalitkamadár a csíz. A szegény kézműves ember szobáját sok helyen megélénkíti kedélyes énekével.
Pásztor szerint (1954) a magyarországi kézművesek műhelyei szinte elképzelhetetlenek voltak egy-egy kis énekesmadár nélkül. Schenk (1929) pedig a következőt írja: a kenderike az igazi madárbarátok szobájából nem hiányozhat.

A hazai énekesmadarak védelme után, valamint a 70-es évektől kezdve mind nagyobb madárszállítmányok érkezésével a hazai madarászok figyelme is mindinkább a ritkább, más földrészről származó fajok felé fordult.
Vargha (1984) szerint a nemzetközi madárkereskedelem miatt évi 5,5 millió madár kerül fogságba, aminek 80 %-a magevő verébalakú, 10 %-a papagáj. 1982-1988 között csak Latin-Amerikából 2 millió papagáj került Amerikába és Európába. (Romhányi 1995)
A befogott madarak legnagyobb része már a befogás után elpusztul (Varga 1984), az első évet pedig mindössze 10 % éri meg. (Siroki 1973, Romhányi 1987)
Ausztráliában nem az élve-befogás, hanem a madarak megsemmisítése a cél. Kártevőnek minősítették a kakadukat, mérgezik az ivóvizüket, felrobbantják a fészkelő fáikat. (Romhányi 1994)
Hasonló a helyzet Argentínában, ahol ugyancsak fészkelő helyeket irtanak, csak kereskedelmi célból, ugyanis az Amazona aestiva xantoptheryx példányaihoz csak így jutnak hozzá, ha sorra kivágják a fákat ahol a madár fészkel. Ilyen céllal 1981-és 1989 között több mint 100.000 fát vágtak ki. (Rosemary, Law 1995)
A hivatalos kereskedelem adatai is elképesztőek. A Cites Nemzetközi Titkárságának adatai szerint a hivatalos engedéllyel utazó példányok száma világviszonylatban kb. 3.500.000, minimális értékük 44 millió dollár (Rodics 1996).
A ritkább fajokkal folytatott kereskedelem egyik legnagyobb áldozata a Spix ara, amiről kétségkívül elmondható, hogy a madárkereskedők kapzsisága juttatta a kihalás szélére. Jelen pillanatban a természetből kipusztultnak tekinthető, de néhány tenyésztő és a Brazil kormány nagy erőfeszítéseket tesz a faj fennmaradásának érdekében. (Bampi és mtsai 1995)
Mindazonáltal több szerző egybehangzó véleménye, hogy az avikultúra szerepe mindinkább fontosabb a védett fajok megmentésében, megfelelő keretek között a díszmadártenyésztés közvetve a természetvédelmet szolgálja (Alderton 1996, Imboden 1995).

„Az ember, társas lény. Társaságába családján és barátain kívül olyan állatokat is befogadott, amelyektől nem vár mást, csak azt, hogy ragaszkodásukkal, kedves lényükkel gyönyörködtessék, szeretetének tárgyai lehessenek. Így fogadta az ember már ősidők óta a társaságába, gondozásába a tollas világ egyes képviselőit, főleg olyanokat, melyek énekükkel, kedves formáikkal, ragyogó tollazatukkal érdeklődését, szeretetét kiérdemelték.”(Pásztor 1959)

Görbe Gábor