browser icon
You are using an insecure version of your web browser. Please update your browser!
Using an outdated browser makes your computer unsafe. For a safer, faster, more enjoyable user experience, please update your browser today or try a newer browser.

Madártartás a Középkorban

A pintykedvelés kezdetét német földön a 960-as évekre teszik akkor, amikor I.Ottó király frank bányászokat telepített az Érc- és a Harz-hegységbe. Velük honosodott meg a pintyek kedvelésből való tartása. (Schmidt é.n.)
Ez a tradíció, később már csak a Harz-hegységben maradt fenn. Ide kötődik a roller-kanári kitenyésztése is.
II Frigyes német király készítette el az első komoly ornitológiai művet 1240-ben. A könyv címe: De arte venandi cum avibus (A madarakkal való vadászás művészete). Ez a könyv nem csak a ragadozó madarak tartásához, és a velük való vadászathoz nyújt adatokat, hanem táplálkozási, anatómiai ismereteket is foglal magába.
Ami a könyvet számomra érdekessé teszi, hogy öt papagájfaj felismerhető illusztrációja is megtalálható a könyvben. Egy kissándor papagáj és négy kakadu grafikája díszíti a könyvet. A madarakat az összehasonlító biológiai részben említi meg, kiemelve az erős jellegzetes csőrt, a bóbitákat, és a speciális fogásra is alkalmas lábujjakat. Valószínű, hogy a madarak az arab kereskedőkön keresztül kerülhettek Európába.
Amikor Kolombusz 1493-ban visszatért az újvilágból pártfogójának Izabella spanyol királynénak egy pár kuba amazont (Amazona leucocephala) vitt ajándékba.
A díszmadártartás kezdetét, az összes fellelhető irodalomban a kanárimadár háziasításához, időben 1478 tájára dátumozzák.
Ez a gyönyörű hangú énekesmadár azonban a hazai piacon csak az 1800-as években jelent meg, mint a köznép számára elérhetetlen kalitkamadár. De ki akart akkoriban még Magyarországon díszmadarat tartani?!
Ha tartottak madarat, azok az uralkodó osztály kalitkamadarai voltak, úgy kerültek a monarchia ezen eldugott részébe. A nálunk sokkal kifinomultabb, fejlettebb osztrák kultúrának mindössze egy darabját képezték.
Kis hazánkban a kezdeteket a középkori királyi udvarokban kell keresnünk. A királyi udvar szervezetében is külön tisztséget viseltek a királyi madarászok (Aucupes regii), mivel ebben az időben a vadászszervezetet vadfajok és vadászati módok szerint szakosították, ennek tagjai kiváltságot élveztek, s mesterségük apáról fiúra szállt.
Elkülönültek már ekkor is, a madarászok és a solymászok. A madarászok hálóval, lépvesszővel, csalimadarakkal járták az országot. Ha a szükség hozta erdőben aludtak, és néha napokig jártak egy-egy szép hangú, szaknyelven; „jó verésű” erdei pinty, vagy más madár után. Később, ha kellett a fináncok elől a ruha alá rejtett hónalj kalitkában csempészték a madarakat.

A legelső vándor madarászok svábok voltak az országban, valószínűen vonzotta őket a terület „kihasználatlansága”. Az akkoriban még jelentős erdőtakaróval borított területeken rengeteg madár élt, ami nagy csábító erőként hatott ezekre, a nomád életet élő emberekre. (Pálosné 1984) Később a madarászat a nép körében is egyre inkább elterjedt, s már a XV. századtól népi foglalkozásnak számított. A kevés földdel rendelkező jobbágyok és családtagjaik – elsősorban a gyerekek-, sőt a fiatalember számba menők is előszeretettel madarásztak. Ezen kívül az erdőt járók, az erdőn dolgozók is űzték ezt a mesterséget.
Az énekesmadarak fogásánál a domináló tényező a saját maga, illetve mások szórakoztatása volt: „…lépes vesszőkkel különféle madarat fogdos a madarász s vagy éneklésre megtartás végett kalitkába zárogatja s eladja, vagy pedig jóízű húsokért eledelül felhasználja”.(Pák 1829)
Természetesen a madarakat nem csak hangjuk miatt fogták. Viszonylag sokat hasznosítottak, mint táplálékot. Főleg pacsirták, fürjek végezték a konyhán a fazékban vagy sütőben. Bornemisza Anna 1680-ban nyomtatott szakácskönyve, már külön részt szán a madarakból készíthető ételeknek. A pulykát, a fácánt, és a vadludakat, – ami még nem meglepő – követik az érdekesnél érdekesebb receptek. A sasból kilencféle étket, a gémekből kétfélét javasol.
De nem maradnak le a listáról a szarkából, a szajkóból, a pacsirtából, a seregélyből és az apróbb madarakból készíthető különféle ételek sem.
Meglepő az a tény, hogy valaha a mi konyhánkon is képviseltették magukat az apró madárkák. Manapság már csak az olasz és ciprusi konyhára jellemző, hogy pacsirtákat, fürjeket fogyasztanak. Igaz támadják is őket a természetvédők, de mindhiába, minden évben számtalan madárka végzi olasz serpenyőben.
Bél Mátyás szerint a magyarok mindenkinél jobban értettek a madarak fogásához. Részletesen leírja azokat a hálókat, amelyeket használtak, és azt is leírja, ahogyan használták. (Bél 1984)
De madarászatból megélni a középkorban sem lehetett, ezt a ma is használatos régi mondóka is bizonyítja: ”Halász, vadász, madarász, üres tarisznyában kotorász”, vagy „Halász, vadász, madarász, mind éhenkórász”.
A vadászat korlátozásával egy időben (1504-ben) a madarászatban is szigorításokat vezettek be, de ekkor még a tiltó rendelkezések csak néhány madárfajra vonatkoztak, meghagyva bizonyos lehetőségeket, hiszen nem szólnak, pl. a vízimadarakról, a foglyokról, a fürjről stb. II Ulászló 1504-es XVIII. dekretuma kimondta: „…mostantól fogva az ország jobbágyai és parasztjai közül senki ne merjen bármi mesterséggel szarvasokra, őzekre, nyulakra és vadkanokra vadászni,… valamint fácánokra és császárfajdokra madarászni.”(Magyar törvénytár I.)

A tilalmat különleges esetekben azonban fel is oldhatták, mint pl. Debrecenben, ahol a Város Tanácsa maga buzdította a szegényebb lakosságot a madarászatra, sőt minden varjúért 1krt.-t fizetett, ugyanis a varjak óriási mennyisége szállta meg a várost és környékét. Ebben az esetben a madarászat a mezőgazdaság szolgálatába szegődött.

Görbe Gábor