browser icon
You are using an insecure version of your web browser. Please update your browser!
Using an outdated browser makes your computer unsafe. For a safer, faster, more enjoyable user experience, please update your browser today or try a newer browser.

Madártartás az Újkorban

Sok esetben a tolluk miatt fogták a madarakat, ugyanis igen közkedvelt és keresett cikk volt, pl. a daru és a kócsagtoll. A nemesek kócsagtollat tűztek a kalapjuk mellé, a hosszú sallangos fehér toll messziről hirdette gazdája érkezését.
Ami a nemeseknek a kócsag, az volt a népnek a daru. Az 1800-as évek közepétől volt több alföldi ember, aki tollkereskedésből élt, őket tollcsiszároknak nevezték. Drága volt akkoriban egy darutoll: egy-egy szép tollért kétheti bért is kértek.
A gátlástalan vadászat, csapdázás, és még ki tudja hányféle vadfogási módszer és az állandó zaklatás eredményeként a daru elkerülte évtizedekig a zaklatott területeket.
A monarchia idején már megjelentek a kanárik hazánkban, mint az uralkodó osztály kedvtelésből tartott díszmadarai. De hazánkban ekkor még senki nem mutatott érdeklődést, a köznép köréből ezen csodálatos énekesmadarak tartására, még virágkorát élte a madárfogás. A bécsi udvart azonban ez hidegen hagyta. Az ő avuikultúrájuk teljesen más irányban haladt ezidőtájt.
A kultúra másságát érzékelteti az a tény, hogy a Harz-hegység környéki bányászok már ekkortájt elkezdték kitenyészteni a speciális kanári fajtájukat, a Harzi rollert. Náluk természetes dolog volt az egzotikus madarak tartása, mert a bányában a mérgező gázok, és a sújtólég figyelésére kontroll madarakat vittek magukkal.(A harzi roller kanári érdekessége, hogy majdnem csukott csőrrel halkan énekel, ezt a tulajdonságot a gégefő spontán elporcosodásának megjelenése miatt véletlenül alakult ki, később rögzítették a mutációt, hogy a nappal pihenő bányászokat ne zavarja a madár az énekével.) (Kordován 1982).
A piciny madárka a gázok összetételének megváltozását eszméletvesztéssel „jelezte”. Ezt észrevéve a bányászok azonnal elhagyták a veszélyes helyet. De nagyon vigyáztak a madaraikra, őket vitték először biztonságba, nehogy bajuk essen. Ebben az időben már nagyon nagy árat kértek egy igazi harzi roller kanáriért (ma sem olcsó).

A Természettudományi Közlöny 1873-as száma beszámol egy „új” madárfaj születéséről. Németországban Lemgo város polgármestere, egy hím csízt (Carduelis spinus), és egy tojó tengelicet (Carduelis carduelis) tartott egy kalitkában, abban a hitben, hogy mind a két madár nőnemű. Az egyik reggel egy tojáskát talált a kalitka aljában. Kíváncsiságból kotló kanári alá tette a talált tojást. A szorgalmasan kotló kanári ki is keltette, és fel is nevelte, a formában tengelicre, színezetben inkább csízre hasonlító madárkát, amelynek nemét sajnos nem tudták megállapítani, új fajként kezelték.
Az 1850-es években már kereskedelmi árucikknek számított a süvöltő, állítja Alfred Brehm. A fiókákat sok vidéken ki szedik a fészekből, hogy felneveljék és betanítsák. A türingiai erdőkben évente százával nevelik őket s a madárkereskedők Berlinbe, Varsóba, Leningrádba, Amszterdamba, Londonba, Bécsbe, sőt Amerikába szállítják. A tanítás fogságuk első napján megkezdődik s az oktató a betanítandó dallamot lehetőleg tisztán, és egyenletesen ismételgeti előttük.
Egyesek minden nehézség nélkül két, sőt három dalt is megtanulnak, mások örökké kontárok maradnak, némelyik sohasem felejti el a tanult dallamot, másik már a vedlés idején elfelejti. Egy-egy hím valódi művésszé fejlődik. A tanított madarakról apja naplójából idéz Brehm: „Nem egy széphangú kenderikét és rigót hallottam már életemben –írja atyám – de tisztaság, lágyság és tartalom tekintetében egyetlen európai madár sem közelítheti meg a süvöltő énekét. Hihetetlen, hogy éneke menyire fejleszthető.”(A.Brehm.1992)
Jobban szerették a süvöltőt kalitkában tartani, mert igen jól megszelídült míg az erdei pinty, sosem lesz igazán szelíd. Egy-egy hirtelen mozdulat, vagy egy zavaró nesz hatására rémülten töri magát a kalitka oldalán, ezért sokszor fehér szövettel borítják be annak oldalát. A süvöltő azonban teljesen megszelídül. Bókolva köszönti gazdáját, és elveszi kezéből a felkínált rovart is.
A zsezsék fogságban való tartásának igen nagy hagyománya, tradíciója van Európa nyugati országaiban. Tartásáról elsősorban Brehm számolt be 1872-ben, ezt követően Russ (1892), majd Neunzing (1907) tesz róla említést.(Varga 2004)
1901-ben hozták létre azt a törvényt, amely 132 madárfaj védelmét írja elő, és amelyben már néhány énekesmadár is szerepelt. Ebben az időszakban divat volt a kézműveseknek a műhelyben egy-egy madarat tartani. A valós célja mi lehetett, az már sajnos nem derül ki, de valószínű, hogy a madár énekével szórakoztatta az iparosokat. Az ilyen kis kalitkában tartott, egyoldalúan táplált madarak sorsa azonban nem volt irigylésre méltó.

Brehm így jellemezte a leggyakrabban kalitkában tartott madarakat: „ A süvöltőt gyakran tartják fogságban, mert megvan az a tehetsége, hogy könnyen tanítható nóták elfütyülésére; A kenderike igazi madár barátok szobájából nem hiányozhat; A pintyőkét (erdei pinty) nem azok pusztítják, akik kalitkájuk számára fognak meg egy-egy madarat, hanem akik ezerszámra konyhai céllal fogják őket.” (A.Brehm 1988)
A csízt több szerző szobamadárként ajánlja, és elmondásuk szerint a tengeliccel együtt piacokon árusították őket.
A II. világháborút megelőző évtizedekben, az Északi-Kárpátokban lakó szlovák madarászok nagy számban keresték fel a magyar városokat, –sőt Bécset is – és az utcákon árulták a lépvesszővel vagy hurokkal fogott rigókat, amelyeket a városi lakosság fogyasztott. Ugyanígy léppel fogott madarakkal kereskedtek az Alsó-Őrség madarászai is.(Pálosné 1984)
A háborúk alatt hazánkban, némi mellékes jövedelmet jelentett a madárfogás. A madarászok leleményes hónalj kalitkákat barkácsoltak és a nagykabát alatt csempészték a madarakat. Gondosan elrejtve, hogy illetéktelen személyek és főleg a fináncok ne láthassák meg. Aztán a főváros valamelyik piacán egy csendesebb sarokban gazdát cseréltek a madárkák.

Görbe Gábor