browser icon
You are using an insecure version of your web browser. Please update your browser!
Using an outdated browser makes your computer unsafe. For a safer, faster, more enjoyable user experience, please update your browser today or try a newer browser.

Népi madárfogási módszerek

A magyar ember mindig szívesen tartotta az udvarában, a lakásában a díszmadarakat. Hazánkban valóban régi hagyományai voltak a kis énekesmadarak tartásának. A fogságban tartott énekesek általában a hazai pintyfélék közül kerültek ki.
Mára nagyrészt kihalt az ősi madarász szakma, az öregek tudásuk nagy részét magukkal vitték a sírba. A következő madárfogási módszerek mindegyike tilos, és nem is etikus.
A legeredményesebb madárfogási módszer a lépvesszős fogás volt. A lép szlovák eredetű szó. Valószínű, hogy az északi szlovák madarászok hozták be ezt a technikát hazánkba. Ez a madárfogási módszer leginkább az erdős vidékeken terjedt el, s még a két világháború között is a szegényebb néprétegekre volt jellemző. Nem csak táplálék kiegészítésként fogták a madarakat, hanem megbízható kereseti forrás is volt számukra. A lépvesszővel való madarászás követői ritkán még ma is fellelhetők, gyakorolják is e módszert, mely alapjaiban az évszázadok folyamán nem, vagy csak alig változott.
A madarász már nem azért fogja a madarat, hogy táplálékát kibővítse, hanem saját maga szórakoztatására, esetleg eladásra. A felszabadulás előtt egy madár ára 40 fillér volt, s akadt olyan nap – persze nem gyakran -, amikor a madarász száz madarat is megfogott, így megvolt a negyven pengője, ami igen csábító volt, hiszen könnyű pénzkeresésnek számított.
Manapság azonban egyre kevesebb ember gyakorolja ezt a mesterséget, mivel a madarászattal kapcsolatos lehetőségek –kereslet, megfelelő piac – hiányoznak. Ezen kívül törvény tiltja az énekesmadarak fogását: „A vadon élő madarak – hasznosságuk valamint természeti és tudományos értékük miatt – külön védetté nyilvánító határozat nélkül e rendelet alapján természetvédelem alatt állnak. A természetvédelem alatt álló vadonélő madarat tilos elejteni, elfogni, tartani, tojásait és fiókáit kiszedni, értékesíteni – ideértve piaci árusításukat is…”(Természet védelmi törvény)
Ennek ellenére még ma is akadnak olyanok Gyöngyös környékén, sőt Heves megye más területén is, akik nagy szenvedéllyel gyakorolják e fogási módszert. Így került elkobzásra 2 kalitka és 9 lépvessző a léptáskával együtt a Gyöngyössolymos fölötti Cserkőnél 1974-ben egy gyöngyöshalászi embertől. Ezek ma a Mátra Múzeum gyűjteményében vannak.(Pálosné 1984)
A madarász a madárfogáshoz saját maga házilag készíti el a lépet. A lép alapanyaga a tölgyfán élősködő „tölgykosár” (sárgafagyöngy – Loranthus europaeus), melyet az erdészek fa-kínnak is neveznek. Ez tavasszal nő, késő őszre megsárgul, s még a fagyok előtt le kell szedni, ugyanis a megfagyott fagyöngy lépkészítésre nem alkalmas.
Mivel magas fákon található, vagy fölmásznak érte, és kézi fűrésszel lefűrészelik, esetleg letördelik, vagy a földön állva hosszú rúddal leverik, és zsákokba szedik. Otthon lesomozzák (a bogyókat a szárától megtisztítják), és olyan lábasba teszik fel főzni, amit másra nem használnak. Kevés vízzel állandó kevergetés mellett 2 és fél, 3 óráig főzik, egészen addig, amíg a víz el nem párolog. Akkor kész teljesen, ha a „fakanál után megy”, vagyis jól nyúlik a massza.
Ezután következik a hűtés, majd jó sok vízben a mosás, a salakjaitól való megtisztítás. Majd a kitisztított, kimagvazott lépet újra meg kell mosni, s amikor már teljesen tiszta, egy üvegbe kell tenni, és annyi vízzel leönteni, hogy teljesen ellepje, azért, hogy a massza ki ne száradjon. Az így kifőzött lép két-három évig is eláll. Ám ügyelni kell arra, hogy a víz mindig tiszta legyen rajta, nehogy bebőrösödjön, mert akkor elromlik, megbüdösödik, és használhatatlanná válik. Évente három-négy alkalommal kell rajta a vizet cserélni. A madarászás előtt a madarász a már előre elkészített és üvegben tárolt masszából kivesz egy jókora tojásnyi darabot, kinyomkodja belőle a vizet, s egy olyan edényben, amelyet semmi másra nem használ, kevés hajolajjal – régen glicerinnel – felteszi „sülni”, s közben állandóan kevergeti, nehogy leégjen. A lépkészítés fortélyához tartozik még az is, hogy ha melegebb az idő, akkor kevesebb olajjal kell a lépet főzni – hogy ne csurogjon le a vesszőről -, ha hidegebb van, akkor több olajt kell hozzáönteni, hogy kinn a szabadban a lép ne dermedjen meg. A felhasználandó olaj mennyisége maximum egy kávéskanál.(Pálosné 1984)
Az olajjal jól összekevert lépet – ha „kifújja” magából a vizet, vagyis a víz elpárolgott, a tűzről levéve bele kell önteni a léptáskába.
A léptáska vastag bőrből, régi csizmaszárból készül, melyet táskaszerűen hajtottak össze úgy, hogy 6-7 cm széles, 20 cm hosszú tokot adjon. Ma már műanyagot, sőt hengeres bádogdobozt is alkalmaznak. Ebbe kerülnek a lépvesszők, melyeket használat előtt a lépben jól megforgatnak.(Pálosné 1984)
A hosszú évek során kialakított titkos apáról-fiúra szálló recept azonban elévült, mivel nagyon időigényes volt. A leleményes madarászok manapság már a háztartási boltokban mindenhol kapható olcsó egérragasztót használják madárfogásra lép helyett. Azt egyszerűen a tubusból a faágra nyomva rögtön használják, megspórolva a lép főzésével, tartósításával, és kezelésével járó fáradságos, időigényes munkát és a léptáska használatát is. A madarakról a felesleges ragasztót egyszerű hintőporral dörzsölik le, amit egy kis zacskóban hordanak maguknál.(Saját gyűjtés)
De visszatérek a hagyományos madárfogáshoz. A vesszőket rendszerint rekettye, vagy veresfűz sarjakból vágják ki, de pl. Debrecen környékén a fagyalvesszőt is felhasználják. A vesszők hosszúsága 20-30 cm, az egyik vége kihegyezett. Ilyen vesszőből 15-20 darabot is tesznek a táskába, hegyezett végét kifelé hagyva. A hegyes vége nincs belépezve, hogy a madarász meg tudja fogni.
A léptáskán kívül a madarászáshoz szükség van még csali kalitkára – benne a hívó (csali) madárral. A megfigyelt, befogásra alkalmas területet meg kell tisztítani, ha nagy a fű, le kell vágni azért, hogy ha kóbor macska jár a közelben, észre lehessen venni. Ezután ki kell tenni az otthonról hozott bojtorjánt (Arctium L.: magas szárú kóró, gyomnövény). Ez a növény a madarak kedvence, tele van maggal, s télidőben előszeretettel keresik fel ezeket a bokrokat, hiszen ekkor nehezen jutnak más táplálékhoz.
A léptáskában lévő vesszőket a madarász beleforgatja a lépbe – rácsavarja a lépet a vesszőkre – ezeket a lépes vesszőket beleszurkálja a kóróba a bojtorjánba. A bojtorjánon kívül még hordozható lépfát is visz magával, amely 1,5 – 2,5 m nagyságú szilvafa sarjadék.
Ennek felső ágacskáit 4-5 cm-es csapokra vágja, azért, hogy arra kb. 10 cm-es gubókat (bodzafa darabokat, amelynek a belseje üreges) rá lehessen húzni, a másik végébe pedig a lépes vesszőt dugja, s e mellé teszi a földre a kalitkát a csalimadárral. Általában ezekre a kis fácskákra három lépvesszőt tesznek, s ezekre a vesszőkre repül rá a madár, s oda is ragad. A ragadós lép eltávolításának érdekében a madarat fahamuval kell bedörzsölni – csak ez viszi le a lépet -, majd ezt le kell szedni. Ilyenkor előfordul, hogy a kisebb tollak lépestől együtt kiszakadnak. Ezután ismét be kell szórni fahamuval a tollat, amit a madár saját maga a csőrével tisztogat le.
A lépfa illetve a bojtorján mellé a földre minden esetben odateszik a csalikalitkát – benne a hívó madárral. A csalikalitkában van a hívó madár, melynek éneke odacsalogatja a környék madarait. Az eredményesség érdekében a csalikalitka tetejére a madarász még tesz egy-két lépes vesszőt is, és az odarepülő madarak közül mindig akad olyan, amelyik rászáll a kirakott vesszők valamelyikére, és fogva marad. A madarász mindig a közelben tartózkodik elbújva, bokor mögül figyelve az eseményeket és azonnal ott terem, ha a madár rászállt a lépvesszőre, hogy az odaragadt madarat megszabadítsa, mielőtt az teljesen összekenné magát a ragadós léppel, miközben szárnyait csapkodva mindenáron szabadulni szeretne.
A lépvesszős fogáshoz tartozik néhány babona is; az egyik, az egy kis versike, amelynek a madarak csalogatásában van nagy jelentősége, a felcsalizott vesszők kihelyezése után mondogatja a madarász magában, és ettől sokkal jobb lesz a fogás. Az igazi madarász senkinek sem hajlandó elmondani a sajátját, apáról-fiúra szálló mondókát, mert ha azt elmondják, szerintük elszáll az „ereje”. Az egyik idősebb madarász elmondása szerint, amikor a saját mondókáját megosztotta az egy társával, a legközelebbi hajnali madárfogáson, megjelent egy karvaly, és az összes madarat elzavarta a vesszők környékéről. Amikor a madarak visszajöttek, a karvaly újra megjelent, és egy zöldikét a szemük előtt fogott meg. Addig nem is volt szerencséje, amíg újabb mondókát nem fabrikált a madarak csalogatására.(Saját gyűjtés)

Vannak azonban olyan babonák is, amelyekről ma már csak a krónikákból tudunk. Ezek szerint „Karácsony éjszakáján a harang kötélből, az oltár terítőből, vagy az temetői fejfákból lopva levág az madarász egy darabot, s azokat elégetve füstöli fel az lépes vesszőket, hogy minél több madarat fogdoshasson vélük.”(Pák 1829)
A terepmadarászok nagyon haragszanak a lépezőkre. Sokáig nem tudtam miért. Az egyikük végül elmesélte, hogy a lépvesszőről leszakadó madarak esetleg megragadhatnak máshol, ahol a madarász már nem látja, és éhen pusztulnak. Eddig még azonban senki nem látott ilyen leragadt madarat. A terepmadarászok azonban esküsznek rá, hogy évente több száz csíz, és stiglic végzi így.(Saját gyűjtés)
A másik bevált módszer a csapó kalitkás madárfogás. A kalitka alján hosszában kis rúd van elhelyezve, ez a rúd egy pecekkel van összekötetésben, ami az ajtót működteti. Az ajtó felhúzott állapotban a pöcökkel van kitámasztva. A kalitka alját és környékét a madarász teleszórja magokkal. A madár igen óvatos természetű, először csak a kalitka környékén csipeget, egy idő után azonban egyre bátrabb lesz, mindig közelebb merészkedik a kalitkához, és végül – a sok magot látva – beleugrik abba, rá a kis rúdra. Amint a rúdra ráugrott, a pecek kioldódik, az ajtó lecsapódik és a madár, rabul esik.
Ennek a madárfogási módszernek az előnye, hogy a madár nem lesz lépes, tiszta marad. Vannak olyan kalitkák, ahol középen egy kis kalitkában csalimadár van (népies neve: lock). Ő csalogatja oda a többi madarat. A csali kis kalitkája mellett mindkét oldalra egy-egy csapókalitkát barkácsoltak. A társ mellé leszálló madarak, először körberöpülik a csapdát, majd látva, hogy nincs veszély, leülnek a társuk mellé a rúdra, és már zárul is a csapóajtó. Sokszor van, hogy a madár nem is menekülne, hanem a másik madárral csicseregnek egymásnak. A menekülési reakciót általában csak az ember megjelenése váltja ki belőlük.(Saját gyűjtés)
A hálózásnál még meg kell említeni a csapóhálós fogást is. Két nagy fakeretre hálót szögeznek, ezeket két ponton zsanérral összefogatják. Majd szétnyitják mint egy könyvet, és álcázzák. A kereteket egy gyenge, de gyors rugó húzza össze, mint ahogyan a könyv csukódik. Táplálék a csali, de hogy biztosra menjenek egy csalimadarat ültetnek a csapda közepébe.
Ez a madár a pálcás. Erre a feladatra a legjobbak a csízek, vagy a tengelicek. A csali kap egy „nadrágot”, amelyet puha bőrből varrnak. Azután egy pálca végére kerül a rúd, amelynek a végén a madár ül, középen alá van támasztva, mint egy miniatűr gémeskút. A gém másik végére madzagot kötnek, amelyet a madarász fog. Amikor egy csapat madár jár arra, a madarász meghúzza a zsineget. A pálca másik végén a csali a szárnyával egyensúlyoz, ezzel azt a látványt nyújtja, mintha most ereszkedne le az ennivalóra. Azért jó csalimadarak a csízek és tengelicek, mert ezek sárga szárnyfoltja messzire világít. A csapat ilyenkor gondolkodás nélkül letelepszik, a pálcás köré. A lesben álló madarász ekkor „elsüti” a csapdát, azaz a pecket, amely kitámasztotta a rugót kirántja, egy madzag segítségével. A keretek összecsukódnak, és a madarak fogságban vannak. A keretek szélére puha anyagot szoktak szögezni, hogy ha esetleg az fogja meg, ne fejezze le a madarat. Ennek a módszernek az előnye, hogy nem lesz lépes a madár, egy egész csapatot lehet fogni. A hátránya, hogy nagy előkészületet igényel, eszközöket és időigényesebb, mint az egyszerűbb lépezés.(Saját gyűjtés)
A harmadik legeredményesebb módszer, amelyet főleg tengelic és zöldike fajoknál alkalmaznak a következő. A madarász kifigyeli a fészkelő madarat. Türelmesen kivárja, hogy a tojások kikeljenek, és azt az időt, amikor már nem ülik a szülők a fiókákat, azaz azok tokosodni kezdenek. Akkor egy kis méretű kalitkába beleteszik az egész fészket. Mindezt akkor kell elvégezni, amikor a szülők táplálék után járnak, mert előfordulhat, hogy a fészekről elzavart tojó soha nem tér vissza. A kalitkának akkorának szabad csak lennie, hogy a szülők etetni tudják a kismadarakat – csőr a csőrbe -, de azok ne tudják elhagyni a fészket. Így egészen a kitollasodásig neveltethetők a fiókák. Aztán amikor már a szülők táplálékkal csalogatják a fiatalokat a fészekből, buzdítanák őket a fészek elhagyására, akkor szedik össze a kicsiket, a kismadarak még istápolásra szorulnak egy ideig. De a leleményes madarászok ezt s okosan megoldották. Mindegyiknek van egy-egy idősebb kipróbált zöldike tojója vagy párja otthon. Ezek a madarak nem tudnak ellenállni a fiókák kérő hangjának, és automatikusan etetik a kicsiket. (Saját gyűjtés)
Ezt a módszert a galambászok is használják. Ők azonban a fészekből kióvakodott fiókákat egyszerűen egy zsineggel kikötik egy ágra.
A zsineg hossza fontos, hogy a kismadár, ha leesik, ne pusztuljon el fejjel lefelé lógva, hanem legyen esélye vissza, vagy egy másik ágra felkapaszkodnia. A madarásznak itt folyamatosan ellenőrizni kell a kismadarat, nehogy baleset érje. A szülők ebben az esetben is szorgalmasan etetnek mindaddig, amíg az ember haza nem viszi a fiatal galambot.(Saját gyűjtés)
Szintén az újabb kor vívmánya a szinte láthatatlan függönyháló. A madarakat először helyhez kötik, azaz beetetik: Egy helyen szórót létesítenek. Ide kölest, fénymagot, napraforgómagot és ocsút szórnak. A beetetés lényege, hogy a madarak megtartása végett rendszeresen kell végezni. El kell söpörni a havat a szóróról, hogy mindig friss magokkal várja az etető a madarakat. Amikor már megszokják, nem is mennek nagyon messze, sokszor a környéken éjszakáznak.
Ilyenkor megy ki a madarász még a sötétben, felállítja a hálót. A reggel etetőre szálló madarak aztán beleakadnak a hálóba. A szóró környékén teljes nyugalmat kell biztosítani, hogy a madarak gyanútlanul röpüljenek a szóróra, és gyanútlanul akadjanak a hálóba.(Saját gyűjtés)
Meg kell még említeni a hurkos madárfogást, is mint hagyományos népi madárfogási technikát. A hurok, vagy népies nevén tőr (cseklye) vetésének tudománya eurázsiából származik.

Már a középkorban is előszeretettel használták. Régebben különböző állati szőrökből fonták, vagy sodorták a hurkokat. Erre legalkalmasabb volt a ló hosszú farok szőrzete. Ebből az erős szőrből hármat-négyet összesodortak és ez már alkalmas volt akár egy fácán elfogására is. A hurok eredetileg vadász eszköz volt, mégpedig olyan vadászeszköz, amely a tulaj távollétében is elejtette a vadat. Az egyik ilyen praktika, a földre lerakott hurok, amely még állatszőrből készült a gyalogtőr, vagy lábhurok. A tőrt felállították a vad megszokott váltóján, és fűvel, ágakkal álcázták. Az arra járó állat, gyanútlanul belesétált, a hurok rászorult a nyakára, a vad egyre erősebben rángatta, nagyon szabadulni akart. A hurok, amely jól rögzítve volt a másik végén, azonban nem engedett. Az állat minél kétségbeesettebben akart szabadulni, a hurok annál erősebben szorította. A végeredmény az volt, hogy a vad megfojtotta saját magát.
Az első ilyen leírás Lakatos Károlytól származik az 1800-as évek végéről. Lakatos ekkor már régi, elavult dolognak tartotta. Már abban a korban is sportszerűtlennek tartották. Ez egy eredményes vadászmódszer volt a középkorban. Az újabb időkben csak a orvvadászok használnak efféle kegyetlen vadfogási eszközöket. A hurok ugyanis nem válogat, az egyik legelvetemültebb rabsic eszköz.(Lakatos 1897)
A madarászok egy kicsit továbbfejlesztették és nem gyilkolásra, hanem eleven elfogásra használták a hurkot. A csapda lényege, hogy a táplálék körül toporgó madár lábára rászorul a hurok és a vergődő, szabadulni igyekvő madarat a leselkedő madarász rabul ejti.
Az állati szőröket idővel felváltotta a damil, vagy horgászzsineg, amely szinte teljesen láthatatlan. A Zalai-dombság környékén még napjainkban is használatos madárfogási módszer. Főleg fogolyra, fürjre, fácánra alkalmazzák, de galambokat és kisebb madarakat is lehet vele fogni. A tőrvetés ilyen formája manapság már a feledés homályába süllyedt, – szerencsére – vagy legalább is a madarászok körében már nem használatos. (Saját gyűjtés)
A madarászok néha a vakmerőségre is képesek voltak egy-egy szép verésű erdei pintyért.
Az egyik ilyen legendás történet még az ötvenes években történt. A Rákosi villa kertjében élt egy szép énekű erdei pinty. Az egyik madarász elhatározta megszerzi ezt a madarat. Egy reggel felöltözött festékes ruhába, két festékes vödörrel megjelent a villa kapujánál. A portásnak mondta, hogy a kerítést jött festeni. Minden további nélkül beengedték. Az egyik vödörre lerakta a lépvesszőt és egy kitömött erdei pintyet, azután elkezdett festeni. A revírjét féltő pinty rövidesen támadta a betolakodó hímet és megragadt a lépvesszőn. A madarász zsebre vágta a madarat, és a vödröket otthagyva távozott.(Schmidt É.N.)

A madarászás nagyon élvezetes, izgalmas, sok türelmet kívánó foglalatosság, reggeltől napnyugtáig lehet gyakorolni, mégis a legalkalmasabb és legeredményesebb időpont a délelőtt 10-11 óra, és a délután 2-3 óra közötti, lehetőleg napfényes idő. Általában a madarak szívesebben mozognak jó időben. Esőben nem is mennek madarászni, mert úgysem lenne semmi eredmény.
A rabságba került madár kezdetben nem énekel, de nagyjából két hónap elteltével megszólal, énekelni kezd a madarász nagy gyönyörűségére. Az olyan madarat, amelyik két hónap után sem énekel, szabadon engedik.
A fogság első idejében nagyon szánalmas látványt nyújt egy ilyen madár. A fejét sokszor szinte teljesen véresre veri a kalitka oldalán, ahogy szabadulni igyekszik. Később megszokja a gondozót, és vannak fajok amelyek nagyon bizalmasak lesznek.
Volt rá példa, hogy a madarásznak kórházba kellett mennie hosszabb időre. Mivel nem volt aki gondozza a madarait, szabadon akarta engedni őket. Kinyitotta a kalitkák ajtaját egy reggel. De csak a madarak kis része ment el, a nagyobb hányaduk este úgy várta a vacsorát, mintha a kalitka ajtaja nem is lenne tárva-nyitva.

Görbe Gábor